Épp a papírokat futottam át, mikor hívást kaptam. Annyira belemerültem már ebbe az ügybe, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy fennállhat annak a veszélye, hogy Morgan és Spencer bent lenne.

"ömm... (Te neved)?" a hangja rekedtes volt.
Nem annak a  ténye aggasztott, hogy felhívott engem, nem is azhogy dadogott vagy az, mennyire feszült volt a hangja. Az aggasztott, ahogy a nevemet mondta. Mintha ez lenne az utolsó alkalma rá, hogy kimondja.
"Spencer... Mi a baj?" a hangom csendes volt és szinte éreztem a gyomromban, ahogy a pánik egyre gyülemlett bennem.
"Én ö.... Én csak azt akartam, hogy tudd... Azt akartam, hogy halld a hangomat. Én csak.... Én..." Próbált belekezdeni, de hallottam, hogy visszanyeli.
"Spencer... Oh Spencer, mi történt?" köynörögtem részletekért, a szemeim ijedtemben kitágultak. A félelem a hangjában keveredett azzal, hogy próbált bátornak hangzani. Az én Dr Spencer Reidem... Mindig olyan bátor volt.
"Csak azt akartam, hogy tudd, arra az esetre, ha valami történne velem... Nagyon szeretlek, (T/N). Mindig is szerettelek és szeretni is foglak. Te jelented nekem a világot és... (T/N) é-én teljesen beléd estem."
"Szeretsz engem?" dadogtam egy kissé meglepetten. Ez volt az első alkalom, hogy a szájából hallottam, a szívem kihagyott egy dobbanást, teljesen elfeledkeztem  a pánikról.
"Spence, én is szeretlek téged... tényleg" mormoltam félénken "Mi folyik itt? Kérlek mondd el..."
Ekkor kezdett el köhögni, próbált úgy tenni, mintha csak a torkát köszörülné meg, de nagyon köhögött.  "Én...én beléptem egy szobába ... Lépfenével szennyezett... (T/N) -"
"Spencer" suttogtam, miközben elkezdtem magamra cibálni a kabátomat és a cuccaim után kapkodtam, mert ki akartam jutni innen, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. "Spencer, csak hagyd, hogy elvigyenek a kórházba és ellássanak" győzködtem őt, hallva, ahogy egyre durvábban köhög. " Sz-szedtél Ciprot ezelőtt, mind szedtünk. Rendben leszel, igaz?" (Ciprofloxacin=antibiotikum)
"(T/N) nekem itt kell maradnom és meg kell találnom a gyógymódot-" Reid ismét köhögni kezdett, majd pár pillanat alatt megköszörülte a torkát. "Szeretlek, (T/N). Ezt ne felejtsd el. Nekem most mennem kell, de... csak... emlékezz rá!"
"Spencer kérlek-" nyögtem halkan, hallva, ahogy leteszi. A legrosszabb abban, mikor randizol valakivel a csapatból, az az, hogy vagy mindenkinél ott vagy, hogy megvédd őket, vagy  távol kell lenned tőlük és hallanod a sérüléseikről. Felkaptam a kulcsaimat és a felvonó felé indultam, de persze Hotch megállított.
"Hova mész?"
"Mit gondolsz hová megyek?" szűrtem a fogaim közt. " Reidet megfertőzték, nem ülhetek csak itt, semmit sem téve-"
"(T/N), már most elvesztettünk egy embert ebben az ügyben. Reid olyan emberekkel van, akik a legjobban tudnak segíteni neki és az, ha mi ott lennénk, nem segítene rajta. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy elkapjuk a pasit, aki ezt tette." válaszolta Hotch, a szemöldökeit egyenes vonalba húzva.
Felnéztem rá, veszekedni akartam, de tudtam, hogy igaza van. Összességében véve nem én voltam az egyetlen, aki törődött Spencerrel, tudtam, hogy Hotch is, csak úgy, mint a csapat többi tagja.
Halkan sóhajtottam, mivel vesztettem, majd bólintottam. "rendben. Mit tehetek?" kérdeztem, az ajkam harapdálva belülről, meg akartam oldani az ügyet, mielőtt Reid is ugyanazt szenvedi végig, majd ugyanarra a sorsra jut, mint az első áldozat.
_________________________________________________________

Spencer kórházi ágya mellett ültem, Derekkel beszélgetve az életről. Egy pohár Jell-O-ban turkált, próbált megnevettetni azzal, hogy a vörösre színezett nyelvét nyújtogatta.
"Rendben lesz, igaz?" suttogtam halkan, majd az alvó Spencerre pillantottam.
"A doktor azt mondta, hogy a gyógyszer, amit Nichols inhalátorában találtak, működik. (T/N), ne aggódj." bólintott Derek, visszadőlve a székébe.  
"Jell-O-t eszel?" hallatszott a mormolás.
Elfordítottam a fejemet és levegő után kapva láttam, ahogy Spencer kinyitja a szemét.
"Hé, kölyök" mosolyodott el Derek.
"Spencer" haraptam az ajkamba, gyengéden rámosolyogva, próbáltam visszafogni magam, hogy ne öleljem meg azonnal.
"Van még Jell-o?" kérdezte Spencer halkan.
Halkan felnevettem, majd bólintottam. "Megyek, szerzek, mikor szólok a dokinak, hogy felébredtél" mondtam felállva és az ajtó felé indulva.
"Várj... (T/N)-"
Visszanézve láttam,ahogy Spencer próbál felülni. "Ne, ne, ne, ne. Ne csináld. Pihenned kell." nyomatékosítottam, visszasietve hozzá, finoman megérintve a vállát.
"Gondolod... gondolod velem tudnál maradni?" kérdezte félénk mosollyal.
"Akkor megyek és hozom az orvost." Morgan grimaszolt, felállt és rám kacsintott, mielőtt elment. Elpirultam, az alsó ajkamat harapdálva. Mindig Reidről áradoztam régebben, arról, hogy érzek iránta.
"Te... öhm... Azt mondtad, hogy te is szeretsz" kezdte Spencer, kicsit jobban kinyitva a szemét. Jobban elpirultam, hezitáltam és nem tudtam, hogy mit is kéne mondanom. "V-vagy csak hallucináltam a lépfene hatásai miatt-" kezdte kerülni a pillantásomat, szinte már bújkált előle.
"Reid... Spence, én tényleg szeretlek" mondtam gyengéden, a lábaimat bámulva félénken.
"Te...te tényleg." mondta, folyamatosan pislogva.
Halkan kuncogva bólintottam. "Miért ne tenném, te bolond kocka?"
"Nos... mert én...én fura vagyok" motyogta. "A hajam folyton szanaszét áll a szélrózsa minden irányába, túl sokat beszélek, alig tudom, hogy beszéljek az érzéseimről-" Spencer feljebb csúszott az ágyában.
"Spencer... azért szeretlek, mert te, te vagy. Minden amit csinálsz, csak eléri hogy egyre jobban szeresselek." vágtam közbe, finoman megérintve a karját és odahajoltam, hogy homlokon csókoljam. " Szeretlek, Dr. Spencer Reid." mosolyogtam a szemébe pillantva.
Szinte éreztem a zavarát, láttam, ahogy elvörösödik."Én-én...Én is szeretlek, (T/N)" kuncogott fel végül.